Annyi mindent lehetne írni Nápolyról, Olaszország talán leghihetetlenebb városáról, hogy nem is lep meg a mondás, mely szerint ha valaki látta Nápolyt, akár meg is halhat – hisz gyakorlatilag minden fontos dolgot látott az életben. A rengeteg érdekesség közül azonban joggal emelkedik ki a nápolyi pizzák hírneve, így cikkünkben Nápoly kapcsán mi is ezen kérdéskörrel foglalkozunk, bemutatva néhány kiváló választást pizzériák tekintetében.

Pizzeria Laezza

Az első választásunk a Spanyol-negyedben található Pizzeria Laezza helyszínre esett. Bár az előzetes „kutatás” alapján a pizzéria alapvetően is rajta volt a „meglátogatandó” listán, a döntőok mégis az volt, hogy

épp a Róma-Nápoly mérkőzést vetítették a szűk utca falán a pizzériából, miközben a Nápoly rajongók az alkalomhoz illő öltözékben (mez, sál, sapka hármas egyike) fogyasztották a sört a teraszon. És akkor pont egy ilyen csúcsmérkőzés idején ne üljünk le Nápolyban egy pizzára?

Meglepő módon még így is maradt hely számunkra (az, hogy a szög a vetítő felé nem volt az igazi, már csak részletkérdés), a mérkőzés mellett pedig természetesen pizzák is kipróbálásra kerültek. Az első pizza a marinara (csupán 4 euró) volt, mondhatni a klasszikusok egyike a margherita mellett, panaszra pedig egyáltalán nem lehetett okunk. Hozzá kell azonban tenni, hogy a marinara (számomra legalábbis) nem tud sokkhatást kiváltani ízben, és bizonyos tekintetben csak rövid ideig élvezetes: míg az első falatok nagyon jól esnek, idővel az ízkombináció kezd kissé unalmassá válni, úgyhogy jól jött a második pizza érkezése.

A tonnata nevet viselő pizza már korántsem nevezhető a tradicionális változatok egyikének, hisz a fehér (bianca) pizzák képviselőjeként nem tartalmazott paradicsomos alapot, miközben a feltétek sorához is a sajt mellett tonhal, különféle paradicsomok és bors tartoztak. A pizza tésztája az előzőhöz hasonlóan szintén megfelelő volt, és a feltétek is illettek egymáshoz, valamiért azonban mégis hiányzott az ízgazdagság: talán egy kis olívaolaj, esetleg intenzívebb borshasználat hozzásegíthetett volna ahhoz, hogy erőteljesebbé váljanak az ízek.

Ennek ellenére érdemes lehet adni egy esélyt a helyszínnek, hisz az árak egyáltalán nem magasak, miközben a kiszolgálás kapcsán sem merültek fel aggályok, és összességében az ízek is jók.

Ami pedig a mérkőzést illeti: a végeredmény 0-0 lett (igaz a nápolyi szurkolók örömét néhány pillanat erejéig láthattuk, mielőtt a videóbíró visszafújta volna a találatot), ami részemről jó kompromisszum, hisz Rómában élve, de nápolyiak pizzáját fogyasztva Nápolyban talán nem lett volna fair bármelyik csapat vereségét is várnom (Szerk. jelenleg amúgy a Nápoly vezeti a bajnokságot, meglepően jó szezont fut a csapatuk… a (két) Rómát inkább nem kommentálnám).

Pizzeria 400 Gradi

Nem akarom húzni az időt, így ezzel kezdem: mindenképp menjetek el erre a helyre! A 400 Gradi szintén a Spanyol-negyedben található, és elsőre egy olyan helyszín érzetét kelti – különösen akkor, ha valaki nem ismeri az értékelését –, ahova talán annyira jó szívvel az ember be sem térne. A rendkívül egyszerű, kis – és egyáltalán nem különlegesnek nevezhető terasszal rendelkező – pizzériában azonban túlzás nélkül Nápoly egyik legjobb pizzáját lehet fogyasztani. A választott pizza sok tekintetben újra eltért a két klasszikustól, mivel a sonkán túl ricottát is tartalmazott, sőt, a paradicsomos alap mellett a széleket pesto tette izgalmasabbá. Bár lehet a konzervatívabb pizzarajongók nem nagy örömmel nézik a hasonló kombinációkat, szerintem ennyi különlegesség belefér (és igazából kell is az átlagfeletti élményért).

A 400 Gradi tehát mind a tészta, mind az ízkombináció, mind ár-érték arányban rendkívül jól teljesít, és még élményt is ad, szóval nem szabad kihagyni.

Gino e Toto Sorbillo

Finom nápolyi pizzákat persze a Spanyol-negyeden kívül is lehet találni, sőt, a Via dei Tribunali hagyományosan az a helyszín, ahol a leginkább elismert pizzériák találhatóak. Ilyen a Gino e Toto Sorbillo is, mely pizzéria kiválóságáról a Michelin-csillag árulkodik a leginkább (mely értékelése a nápolyi pizzához méltóan egyszerű, de nagyszerű: „friss hozzávalók, gondos elkészítés, egy finom étel”).

A mondás szerint amúgy amihez Gino hozzányúl, abból pizza lesz, a pizzából meg arany. Pizzához azonban nem feltétlenül könnyű jutni a Sorbillóban, számos alkalommal ugyanis hatalmas sorok kígyóznak a pizzéria előtt, így annak ellenére, hogy a nápolyi pizzák rendkívül gyorsan készülnek el, itt általában sokat kell várni rá.

Megpróbáltunk tehát a legkevésbé zsúfolt időszakban betérni – ősszel, kedden, gyakorlatilag a nyitást követően azonnal –, és végülis szerencsénk volt, hisz csak páran álltak előttünk, a pizza pedig körülbelül 10-15 perc alatt meg is érkezett (ezzel szemben mire végeztünk, már a szokásos sor állt a bejárat előtt). És hogy milyen a Gino e Toto Sorbillo? Ahogy a videóban is említésre kerül, az érzés kettős: a pizza (jelen esetben egyszerű margherita) kétségkívül finom, ám az összhatás nem teszi kiemelkedővé számomra a helyszínt. Míg ugyanis a Spanyol-negyedben lévő pizzériákban igazán autentikus hangulat fogad, addig a Sorbillo estében már nagyon érezhető, hogy a hely a legsikeresebbek egyike, egyfajta láncként működik a világ különböző pontjain, vásárlóként pedig csak egy vendég vagyok a (nagyon) sok közül. A kiszolgálás természetesen goromba nem volt, ám rohamtempóban történt, és a sok várakozó miatt a pizzériában való fogyasztás is okozott egy olyan érzést, hogy érdemes sietni.

Ennek ellenére a pizza olcsó, a helyszín története rendkívüli, ahogy a Michelin-csillag is izgalmassá teszi azt, úgyhogy a Sorbillo meglátogatásától sem tántorítanánk el senkit – különösen azokat nem, akiknek van elég idejük és türelmük.

A bemutatott három pizzérián túl persze túlzás nélkül minden utcasarkon pizza várja a látogatót Nápolyban, ami pedig a mi további javaslatainkat illeti, a Sorbillo mellett a közelben elérhető a szintén rendkívül népszerű (és szintén Michelin-csillagos) L’Antica Pizzeria Da Michele, egy kicsit távolabb a központtól pedig az elismerésnek örvendő Starita a Materdei. A klasszikus pizzán túl nem szabad elfeledni a sült pizzákat sem, melyek ugyancsak kiválóak tudnak lenni – legalábbis a Via Toledón található Antica Pizza Fritta da Zia Esterina Sorbillo ricottás sonkás sült pizzája (jutányos áron) nekünk annak tűnt. A pizza viszont nem minden, és bár érthető, hogy valaki Nápolyban a pizzákat részesíti előnyben, adhat egy esélyt bizonyos halételeknek, ahogy természetesen a pizzák után a szaftos édességeknek is.

Szóval ennyi volt, meg lehet halni? Zárásként nem jelenteném ki, hogy mivel láttam Nápolyt, semmi mást nem kell már látnom, ám azt igen, hogy a város Olaszország – és talán a világ – egyik legizgalmasabb (és legőrültebb?) helyszíne, amit vétek lenne kihagyni.

Jelen cikk kizárólag a szerző személyes véleményét tartalmazza, a beszámolóban ismertetett pizzázókkal pedig a szerző nem áll semmilyen kapcsolatban.